Próbálok kétfelé szakadni, és egyre kevésbé érzem, hogy sikerül is...:) rangsorolni, mikor, ki legyen a fontosabb, hol kellek jobban, mennyit birok még én... ünnepet, igazit csinálni a lányoknak, mert úgy várják minden évben, közben meg vigyázni a babákra, mert hát nekik most még csak én vagyok... ha valaki tudja a jó megoldást, hát ne féljen közzé tenni..

Már majdnem egy hete kórházban kellene elütnöm az időt, de nem adom ám olyan könnyen magam...

Egy biztos: a harmincharmadikat tapossuk, a babák remekül vanak, pont akkorák, amekkorának lenniük kell, kétpetéjű ikrek ( legalább összekeverni nem fogjuk őket:)), és valószìnűleg mindketten lányok... szóval négy lány... agyam eldobom.

Illene előállnom valami újjal, frappánssal - és, hogy őszinte legyek, van is mivel... Ezidáig csak magamnak tartogattam őket, bizony, mindkettőt...

Csodák pedig vannak. Mindig is hittem bennük, és abban is egészen biztos vagyok, hogy, akkor történnek, amikor a leginkább szükségünk van rájuk.

Hát..a mi két csodánk  - ha minden igaz - januárban érkezik. Szeretjük őket, már most, nagyon. Így leszünk egycsapásra hatan... szóval növesztgetem a harmadik karomat, mert az ikrek mellett a másik kettőnek is szüksége van az anyukájára, akkor is, ha Málnám kezét időnként már el lehet engedni.

Van még pár hetünk, reméljük, minél tovább húzzuk együtt.
Szorítsatok nekünk..

már egy éve.....

                   Hűvös hajnal volt. Járkáltam fel - s - alá a lakásban, tudtam, mi lenne a helyes döntés, csak nem akaródzott meghozni. Vártam - nem is tudom, mire, miközben az aprócska mancsok egyre biztosabban dörömbölték, hogy elég volt idebent. Mire mégiscsak felkeltettem a férfit, már siettem volna, de annyi minden volt még.....

Málnámat a szívroham kerülgette a háromórás keléstől, könyörgött csak még tíz percért. De nem volt annyi.... Annyi se...

Négyre értünk a kórházba, alig negyed órával később már az apukája karjaiban pihegett. Elfáradt ő is...

Most meg trappol. Alig érem utol, ha egyszer elindul. Majszolja a csokitortát, és mindenáron tabletezni akar. Nagyon eltelt az idő.... Nagyon - nagyon.

tripla X

                  Bizony, mostantól az enyém is hármassal kezdődik. A bizonyosság kedvéért - csak, hogy emlékezzem rá - még utoljára belenéztem este a tükörbe (jelzem, ritkán szoktam), aztán reggel megint. És tényleg más volt. Most, most, most úgy érzem, valami tényleg történt.... Valami változott....

Lehet csak én beszéltem be magamnak, hogy mostantól aztán már igazán felelősségteljesnek, határozottnak, kiegyensúlyozottnak és baromi türelmesnek kell lennem - de határozottan működik. Pedig vacakul kezdődött a napom, és még a leányzó sem énekelte el egyetlen egyszer sem, hogy 'boldog, boldog....', pedig az apjának még legótortát is épített hétfőn, mikor ő öregedett...

beleszerettem....

..... meg sem merem kérdezni, mennyibe kerülhet....

amikor az ötéves felháborodik....

Készül a kalács - én pakolom a hozzávalókat, Málna a széken térdel kezében a fakanállal. A dobozos tejnél meglepődik.
-Anya, ez mi?!
-Tej.
-De a Rozinak van teje....
- Nem, Rozinak most nincs teje.
-És a Gizinek?! Neki van teje?!
- Nem, most Gizinek sincs teje...
-Háááát, pedig annyit legelnek...

Barkácsanyu és krealány

               Lányka már ideje szeretne valami állatkát, amiről gondoskodhat. Igazából bármit bezárna - hol egy galambra akar ráuszítani, hol Mankát köti pórázvégre - szóval bármi, amit ketrecbe csukhat és etetgethet, szeretgethet és mindenféle gethet. Csak hát sem a galamb sem Manka nem vette jó néven...

A probléma ott kezdődött, mikor Málni igyekezetét látva óvónéni őt nevezte ki az ovis díszállat őrzőjének az egyhetes tavaszi szünetre. Ezzel egészen pontosan akkor szembesültem, mikor a jele mellett egy pók figyelt rám a dunsztosból...

Kedvesen (de lélekbegázolóan) visszautasítottam a felkérést, mondván jobb helye lesz annak a jószágnak másnál - Málnámat vigasztalván pedig előálltam egy nyuszi ötletével. Össze is számoltuk, mi mindenre van szüksége egy nyuszónak, Málni pedig minden egyes pont betartásáról gondoskodott. A legnagyobb kihívás persze a házikó volt, amit meg kellett építenünk neki, de mind a kalapálásból, mind a fűrészelésből kivette a részét, így történt, hogy Barkácsanyu dohányzóasztalból nyúllakot épített, Krealány pedig lelkesen (és szépen) lefestette, és kidíszítette. 

Tegnap pedig megékezett hozzánk Kusla (ne kérdezzétek), és csak hogy ne legyen egyedül Foltos (értelemszerűen). Szent a béke. És imádjuk őket. (A ház némi átalakításra szorult, mert az udvart alacsonyra szabtuk, és nekifutás nélkül pattantak ki belőle, de a hiányt pótoltuk. Mindenki boldog.)

Szabad-e...?

           Nos, nem. Ha nem baj, inkább nem. 

Nem szoktam nagy ügyet csinálni a húsvétból. Minekutána nem sok közöm van a valláshoz (és elnézést azoktól, akik tudnak hinni hihetetlenekben is), hát nekem a locsolkodáson, meg a kalácssütésen kívül bizony nem sokmindent jelent.

Mindig összegyűlt a nagy család. Már egy nappal hamarabb ott aludt az összes unoka Pöttyöséknél. Mama főzte a sonkát, a kolbászt, meg a tojást. Rengeteget. És mindig húsleves volt meg hortobágyi - ez utóbbit olyan gyakran készítette, hogy azóta se tudok ránézni. És jöttek az ismeretlen távolirokonok a büdös orosszal, és pénzt kellett adni a fiúknak, mert a piros tojás már nem volt divat.

Nem szeretném, ha a lányok kimaradnának abból a lényegből, amit én lényegnek látok a húsvétban. Igenis sütök kalácsot, az fontos. Minden évben a férfi főzi a sonkát, a kolbászt, a tojást, én meg festem a tojást Málnival. És dekoráció is van, egy kicsit újraértelmezve, meg nyuszit is ígértem.....

ha ló nincs...

                    Nem sok állatunk maradt - a családtagnak nyilvánított két kecskén kívül mindössze néhány tyúkocska kapirgál a kertben, illetőleg a nemvörös Vörös, de ő is eladó sorba került. Ahhoz túlságosan megszerettük, hogy kolbász legyen belőle, de ahhoz nem eléggé, hogy őt is bevegyük a rokonságba. 

Talán emlékeztek - talán nem, tavaly vásároltuk a két kismalacot, nos Vörös az ő - mostanra hatvankilósra nőtt - fiuk. Szóval túl nagy, a két gyerekhez képest pedig pláne. Ellenben - ha már úgyis jön a húsvét - gondoltam, valami apróbbat kaphatna Málnám. Ki is kértem a véleményét, milyen színű nyuszit szeretne....villámgyorsan jött a válasz: 'csíkosat!'

Welcome Home

               'Nézd, anya, sétálnak a felhők!' - mutat jobb kezével az égre, míg a balt a tenyerembe csúsztatja. 'De,tényleg, figyeld csak!' - fűzi hozzá kételkedő mosolyomat firtatva az arcomon. És akkor elszáll minden bosszúság, nyoma sincs az aggódásnak meg a reggel óta folytonos fejfájásnak. Csak ő van. Meg én. És olyan jó. Így együtt.

Hosszú idő telt el - sok bosszúsággal, aggódással és folytonos fejfájással - magyarázkodás helyett töltenék nektek néhány képet, most, hogy végre kibékült a laptop meg a fényképezőgép, a tündéreimről - akik miatt érdemes minden nap újrakezdeni.

Málnám hatalmas lett - ezt ő kéri ki magának. Igenis hatalmas. Ráadásul Málni, még véletlenül sem Málnus. Csak a kicsik Málnusok. Okos. Nagyon. És édes mint mindig. Küzdünk az óvodával, a mutizmussal, meg sokszor egymással is - ja, és lovat szeretne.... nehogy apróbbal kezdjük....

Aztán persze Mannám sem panaszkodhat - ő is nagy lett. El sem hiszem, hogy elszaladt ez a kilenc hónap... Bejárja az egész házat, ha egy fél percre nem figyelek, és cseppet sem érdekli, hogy a nagykönyvek szerint mit kellene ennie. Három hónaposan úgy döntött, nem kér többet a tejből, mikor kibújt az első két foga pedig a pépről is lemondott. Rágni akar. Sussz-passz. Az almából nem, a nemnekivaló eperből annál inkább kér.... 

Az otthonunk - nos, ismét Világvége. Hogy meddig, azt nem tudom. De, hogy ezer a dolog vele, az biztos. Ha jártok erre, mesélek még róla. Talán ez a blog nem kerül majd a sufniba a többi mellé...